Délvideéki Kutató Központ

Írott
N. n., Martonos, 1993.
„Ha valamelyik szerb vádolt egy magyart, akkor a magyart már vitték is.”
„Amikor a magyarok Martonosra érkeztek, Werner Mihály plébános prédikált. Hálát adott az Úrnak, hogy vége a bocskorosok uralmának. Ezért kellett meghalnia ‘44-ben. Néhány szerbet meg is vertek a magyarok ideje alatt a helybéliek. Egy Secerov Veljo-t, aki kijárási tilalom idején kiszökött a tanyára, hazáig rugdosták, Török Pista meg a sánta Bús Jóska bácsi. Apámat is hívták, hogy menjen verni, de az megtagadta.
     Amikor bejöttek az oroszok, nagy zűrzavar volt. Zavargászták a nőket, mindenütt megitták a bort. Hozzánk is bejött egy katona és amikor meglátta a leventezenész egyenruhámat, ami német anyagból készült, rögtön rámfogta a puskát. Biztos azt hitte, hogy német egyenruha. Apám felöltöztetett, az orosz erre megveregette a vállam és elment.
     Október 8-án jött egy mozdony és az oroszok aknavetőkkel lőtték. Ekkor találat ért 2 házat is és néhányan meghaltak. Néhány nap múlva a helyi szerbek: Krstin Vlajko, Bajic Miloš (ők jelenleg is élnek) Bajic Svetozar, Petric Duško, Kojic Dragomir, Putnik Živojin, Congradac Ljubomir, megölték Németh József leventeoktatót, feleségét, mindannyian megerőszakolták. Ezután kezdték szedni az embereket személyi bosszú alapján: régi kocsmai verekedések, sértegetések miatt. Ha valamelyik szerb vádolt valamivel egy magyart, akkor a magyart már vitték is. Nagyapádat a Forró Lajost azért vitték el, mert a magyarok ideje alatt a kocsmában összeszólalkozott a szerbekkel. Nem bántott az senkit, csak át szerette egy kicsit az itókát. Apáddal is úgy lettünk barátok, hogy nagyapád mindig engem küldött italért. Őt Bakalic Mojo vádolta, azért kellett meghalnia.
     Én is be voltam idézve, kocsival-lóval. Hordtuk a csutkát. Amikor már néhány szállítmányt elhordtam, megkérdeztem Krstin Vlajko-t, hogy kell-e még. Ő meg egy vasdarabbal hatalmasat vágott a seggemre és elzavart.”

Forrás: Forrás: Forró Lajos: Jelöletlen tömegsírok. Hálózat a Szabad Információért Alapítvány, Szeged, 2007.

VisszaVissza

Ugrás a lap tetejére