Délvideéki Kutató Központ

Írott
N.n., Kanizsa 1996.
„...hátba vágta a puska tusával, hogy elesett.”
„1944.október 31-én kimentünk édesanyámmal a temetőbe a sírokat csinálni, mert jött a Mindenszentek. Ahogy pucolgassuk a sírokat nagy zsibaj meg egy lövés hallatszott. Édesanyám mindjárt magához szorított bennünket. A nénémmel nem tudtuk, hogy ez mi, mert még akkor 12 éves voltam. Édesanyám annyit mondott gyerünk fiaim haza. Nem mertünk az utcán menni, mert nagy kajabálás volt meg lövöldözés, így mi a part alatt mentünk haza. Mi a falu felső részén laktunk és mikor hazaértünk mindjárt elkezdtek lövöldözni. Édesanyám nem szólt semmit csak annyit mondott imádkozzunk, de félve nehogy meghallja valaki. Édesapám lent volt a rétbe a jószágnak ennivalóért és ahogy jött haza, látja, hogy a falu felső részén sok ember áll. Akkor még nem tudta, hogy mi van, csak édesanyámnak az öccsiék ott laktak a Tisza szélén és ángyika kiabált édesapámnak, hogy gyorsan tűnjön el, mert lövöldözik az embereket a Tiszába. A házak mögött dohány volt ültetve és édesapám hason csúszva jött haza. Nagyon ideges volt és mondta amit az ángyikától hallott. Édesanyám alig várta, hogy lecsillapodjon a falu, mindjárt elment öregapámékhoz megnézni, hogy megvannak-e. Öregapám sírva mesélte, hogy őt is hajtotta a katona, de egy bement a Miklós bátjáékhoz és azt hajtotta el őhelyette. Őt meg hátba vágta a puska tusával, hogy elesett. Miklós báttya kint volt vetni búzát, de sietett haza, mert a felesége beteg volt. Az ötödik babát várta és már ott volt a bábasszony is. Miklós báttya épp fürdetni akarta a négy gyereket, hát a katona bement a szobába látta mi a helyzet, megfordult és kiment. Miklós báttya meg azt hitte, hogy az ángyival van baj és kiment a katona után. Az visszanézett és mondta neki, hogy: hajde. Kérdezték többen is, hogy hová viszik őket, de ezek azt mondták, hogy Kanizsára. A piactéren akarták lelőni az embereket, de sok asszony és gyerek is odagyűlt, és így jobbnak látták a Tiszát. Onnan nem menekült meg senki. Édesapám egy unokatestvére a temetőnél lakott és hét családja volt, amikor a katona hajtotta vissza nézett a családjaira. Ezért a helyszínen agyonlőtték. Őt Szecsi Jakabnak hívták. A Sándor Lukács épp, hogy hazaért a katonaságtól megfürdött, de egy katona őt is elhajtotta. 51 embernek meg kellett halni büntetlenül. Aki valamiben bűnös volt az elmenekült. Két hétig tartott a rettegés. Édesapám zenész volt és esténként menni kellett a jómadaraknak muzsikálni. Nem mert nemet mondani, mert megfenyegették...”

Forrás: Forrás: Forró Lajos: Jelöletlen tömegsírok. Hálózat a Szabad Információért Alapítvány, Szeged, 2007.

VisszaVissza

Ugrás a lap tetejére