Délvideéki Kutató Központ

Írott
N. n., Kanizsa, 1995.
„Ekkor tudtuk meg, hogy nem várhatjuk többet haza.
„1944-ben szomorú napok voltak, mindenki nagyon félt. Jött hozzánk a kézbesítő, hogy édesapámnak be kell menni. Ez tíz napra rá történt, hogy bejöttek az oroszok. Ekkor már voltak mások is a pincében. Testvérem hordta be az ebédet.
     Édesapámat néhány nap múlva hazaengedték. Nem mesélt semmit, csak annyit, hogy nem akar sehová elmenni, mert félti anyuskát. Bement a hátsó lakásba, csak egy könyvet vitt és azt olvasta. Nemsokára megint jött a kézbesítő, hogy menjen be. Ezután már nem engedték ki.
     Ott laktunk közel a Tiszához és egyik éjszaka álmodtam, hogy viszik az embereket, hallatszott a lánccsörgés. Nem is álom volt ez, fölébredtem, később hallatszott a fegyverropogás. Másnap mondtam, hogy apust elvitték, agyonütötték.
     Azért vitték be, mert a magyarok ideje alatt benne volt a Városi Tanácsban. Egy szerb mondta később, hogy sok aláírása volt a városházán.
     Abban is lehetett valami, hogy a régi Jugoszláviában egy szerb elhajtotta az anyakocánkat és amikor bejöttek a magyarok, a csendőrök, ezt visszahajttatták kismalacostól.
     Sokáig nem engedtek a Szigetbe senkit. Később egy asszony megismerte apusnak a kabátját, olyan mákos színű volt. Az ujját meg a karját látta. Le voltak azok egy kicsit rakva földdel, egyik a másikra dobálva. Ekkor tudtuk meg, hogy nem várhatjuk többet haza.”

Forrás: Forrás: Forró Lajos: Jelöletlen tömegsírok. Hálózat a Szabad Információért Alapítvány, Szeged, 2007.

VisszaVissza

Ugrás a lap tetejére